Lázár deák térképe 1528-ból. Magyarország legrégibb részletes térképe, a tájból kiemelkedve ábrázolja Bánhalmát
A táj egyhangúságát a kunhalmok törik meg. Az úgynevezett Bán-halom Bánhalma nyugati részén, körülbelül hatszáz méterre a házaktól, az egykori sóút mellett található. A 98,8 méter magas halom nyugati oldalában ma lőtér éktelenkedik. Kultúrák egymásra halmozódásáról árulkodó, úgynevezett tell típusú halom, melyben népvándorlás kori leleteket tártak fel. Neve több határperben is szerepel. Jelentőségét többek között az is bizonyítja, hogy Lázár deák 1528-ban kiadott térképén már feltüntetik. A másik a Kő-halom, amely a tetején hajdan állt egykori kőépületről kapta nevét. A 97,7 méter magas halmot a bánhalmi halastó és a Nyugati-főcsatorna között találjuk.
Falunk határában az első embercsoportok az újkőkor végén telepedtek le. A Tisza, a Kakat-ér és a Nyest-ere által közrefogott, vizek és mocsarak közé zárt terület védelmet és megélhetést biztosított az ide érkezőknek. A község területén a Csákó határrészen találtak egy középen átfúrt, kilenc centiméter hosszú, négy centiméter széles és négy centiméter vastag csiszolt kőbaltát. További leletek kerültek elő a Hármas-halomról és Bánhalmáról. Az előbbi helyen a föld hatvan centiméter magas, ötven centiméter széles agyagedényt rejtett magában, amely valaha gabonatárolás céljára szolgált. Bánhalmán egy őrlőkő került felszínre. Ezek a tárgyi emlékek is jelzik, hogy az itt élők a vadászat mellett már szarvasmarha- juh- és sertéstartással, illetve földműveléssel is foglalkoztak.
A honfoglalás előtt itt élt avar népről a bánhalmi Telek-halmon feltárt temető mesél. A Czebe II. vízátemelő zsilipnél 1953. május 2-án . A feltárt három sír egyikéből avar harcos maradványai kerültek elő teljes felszerelésével, díszeivel és lovával együtt. A harmadik sírban lévő női csontváz mellett két üveggyöngyöt találtak. A felszínre került tárgyak a VIII. század első harmadában készülhettek, és különösen az 1. és 2. számú sírból származó szíjvégek értékesek, mivel vereteik fejlett ötvösmunkára utalnak.
A mai Kenderes közigazgatási területén az Árpád-korban három település, Bánhalma, Zaka (Kakat) és Kér (Kenderes) falvak élik hétköznapjaikat. Az első kettőt egy országos jelentőségű út mellett, illetve ahhoz közel alapították, így a Tiszántúlt dúló ellenséges hadak könnyen megtalálhatták vonulásuk alkalmával. Nem is vészelik át az ország területén folyó háborúkat, míg a mocsaraktól és vizektől védett Kenderes kevesebbet szenvedett, és folyamatosan lakott hely maradt.
A mohácsi csata és a kettős királyválasztás után Kenderes az 1526-tól 1541-ig terjedő időszakban Szapolyai János uralma alá került. Maga János király 1528-ban átvonult kíséretével a községen. Az akkori viszonyokra jellemző, hogy a jobbágyok a népes csapat elől a környező nádasokba bújtak el. A király kíséretéhez tartozó Szerémi György emlékirataiban feljegyezte, hogy a parókián szálltak meg éjszakára, de az egész faluban és a lelkészlakban egyetlen embert sem találtak.
Ebben az időben a település legnagyobb birtokosa Kenderessy Mihály, aki János királynak ajánlotta fel szolgálatait. Jutalmul 1527-ben megkapta a Ferdinándhoz csatlakozott Lossonczy Antal bánhalmai és Erdődy Péter kakati birtokát. 1538–39 körül hunyt el, s a falu határát Ferdinánd király 1541-ben Kóvári Lászlónak és Katalinnak adományozta. 1557-ben Kenderessy Lőrinc birtokát I. Ferdinánd király hűtlenség miatt elkoboztatta, és Kenderessy Boldizsárnak, az egri vár híres vitézének adományozta. Ezt az ajándékozást mintegy megerősítve Miksa király 1568-ban Kenderessy Boldizsárnak és Istvánnak adta szolgálataikért falunk egy részét. A zavaros időket kihasználva a település világi urai 1539-ben önhatalmúlag még a pálosok birtokát is elfoglalták. Tíz év múlva a barátok tiltakoztak is ellene, de a kenderesi birtokhoz való jogaikat 1659-ig nem sikerült rendezniük.
1561-ben a község névlegesen még Kenderessy Lőrinc és Boldizsár, illetve a pálosok birtoka volt, de a magyar számvevők már nem tudták összeírni adatait. Az 1552-es török hadjárat elől a község lakossága Szentjobbra menekült, a vidék pedig az idegen hódítók fennhatósága alá került. Az egri vár sikertelen ostroma után az oszmánok igyekeztek visszaköltözésre alkalmas feltételeket teremteni. Ártánházy György kolbázszéki kapitány 1553. augusztus 3-án éppen Kenderesen tartózkodott, és tanúja volt annak, hogy a magyar lakosság, mintegy kétszáz lovas, hatvan szekér, kocsi, megérkezett a faluba. A nemesekkel együtt visszatérő családokat a bég fogadta.
Ezután néhány évtizedig békésebb viszonyok köszöntöttek településünkre, ahol 1554-ben nyolc, 1564-ben hat portát találtak az összeírók. Az 1570– 71-es török összeírásban Kenderes már 53 házzal és egy templommal szerepel. Ugyanakkor Bánhalmán huszonegy házat, templomot, Kakaton huszonhárom házat, templomot találnak a török adminisztrátorok. A pálosok birtoka átmenetileg kisnemesi, illetve paraszti használatba kerül.
A hódoltság második periódusa 1571-től 1596-ig tartott. Ez az időszak a viszonylagos béke korszaka, bár Kenderes, mint annyi más település, a kettős adóztatás terhét kell viselje adózva a szultánnak és a királyi Magyarországnak. Településünk és jó néhány falu az egri vár ellátását biztosította. A helység neve a XVI. századi dézsmajegyzékekben rendszeresen szerepel, 1576-ban tíz, a következő évben huszonkét, 1579-ben harminc jobbágygazdaságot jegyeztek itt fel és az 1591–92. évi szolnoki szandzsák összeírása ugyancsak harminc családot listáz. Ekkor működött egy háromkerekű malma is. Bánhalmán tíz családot és egy malmot, Kakaton huszonhét családot és egy malmot említenek.
A török adószedők és a végvári vitézek találkozása sokszor végződött összecsapásokkal. Ennek jellemző példája egy 1579-ben történt eset. Vejsz pasa a Kakaton át Kunhegyesre küldte negyven emberét a vidék összeírására. Amikor a törökök a kakati határba értek, mintegy másfél száz magyar vitéz rontott rájuk. Az összecsapás után a törökök egy házban próbáltak menedéket keresni, de nem jártak szerencsével, ugyanis a magyarok a házat rájuk gyújtották, és tizenhét török adóösszeíró bennégett. Hatan elmenekültek, a többiek megadták magukat, őket az egri várba hurcolták fogolyként.
Ebből az időből származik a Kenderesre vonatkozó első, magyar nyelven írt jegyzőkönyv, amely 1573-ban a pálos rend és a környékbeli birtokosok közötti vitát mutatja be. A 172 soros iratból megállapítható, hogy a falu kilenc nemesi portájára Pásztonai György, Beke György, Bessenyei István, Farnosi Imre, Kenderessy Mihály, Beke Mihály, Beke Lázár, Fekete Zsigmond és Fekete Miklós tartott igényt. A pálosok kenderesi birtokukat a hódoltság idején is szerették volna hasznosítani. Mivel próbálkozásuk nem járt sikerrel, a Barát-részt minden haszonvételével együtt 1575-ben árendába adták Bessenyei György birtokosnak. Bessenyei eleinte bevonta a bérletbe Kenderessy Mihály unokáját, de 1582 után már egyedüli bérlőként kötött szerződést a szerzetesrenddel.
A tizenöt éves háború a községben is éreztette hatását. 1597-ben a dézsmajegyzék már csak négy zsellért és három jobbágyot említ. 1613-ban a pálos birtok árendáját Bessenyei Györgytől a kenderesi lakosok vették át. Az 1659-es szatmári egyezség után végrehajtott bírósági birtokjogi döntések következtében még abban az évben visszaállították a pálos rend hajdani birtokhatárait. Az 1600-as években a hajdan volt Kenderessy-féle birtoknak már csak emléke élt. Fiúágon a család 1588-ban kihalt. Kenderessy Mária, a birtok örököse Bosnyák Tamás füleki várkapitány felesége lett. Ő Bocskai hívének számított. Bosnyák 1634-ben bekövetkezett halála után jelentek meg a faluban a Koháry és a Forgách famílián kívül a dálnoki Székely, a Pálffy, az Apaffy és más famíliák a jobbágytelkek új uraiként.
A község török kori történetének negyedik, utolsó periódusa az 1659– 1688 közötti időszakra esik. 1665-ben a kenderesiek a kóborló katonákra panaszkodnak Wesselényi nádorhoz írt levelükben. A rablásokban különösen a nádor egyik embere, bizonyos Sas István járt élen, akit találóan Sáskának tituláltak.
1699-ben Esterházy Miklósnak is volt birtoka Kenderesen, és ő zárta le azt a tulajdonvitát, melyet a szomszédos kun települések évszázadok óta ébren tartottak. Kimondatta, hogy a turgonyi kunok erre a területre többé nem formálhatnak jogot.
Az 1675-ben végrehajtott összeírás Kenderest kuriális falunak említi, amely négy forint taksát fizetett. Az összeírásban szerepel Bánhalma is, Kakat azonban már nem. A Thököly-felkelés alatt a falu a kurucokhoz csatlakozott, és megtagadta a császáriaknak az adó fizetését. Thököly a seregével településünkön táborozott, és innen vezette át csapatait 1678. január 15-én Dévaványára. A „kuruc király” 1681-ben ismét járt Kenderesen.
A hódoltság alkonyán településünknek és főleg környékének a legnagyobb szenvedést nem is a törökök okozták, hanem a szövetséges tatár seregek. 1683-ban a Bécs sikertelen ostromától visszavonuló segédcsapatok végigpusztították a Tiszántúlt. Útjuk Kisújszálláson és Karcagon át vezetett Debrecen irányába. Az országos útvonal mellett fekvő Bánhalmát és Kakatot könnyen elérték és felperzselték, mocsaraktól, ingoványoktól körülvett falunk azonban viszonylag épségben vészelte át a támadást.
Az 1686-ban végrehajtott portaösszeírásban még szerepel Bánhalma neve, de Kenderest és Kakatot nem találjuk. Az utóbbi település valószínűleg a török kor végére már elnéptelenedett, ám Bánhalma és Kenderes lakói viszszatérhettek az 1683-as nagy tatár támadás után. 1697-ben újra tatár seregek dúlták a Nagykunságot. A házakat felégették, a lakosság pedig a nádasokban, mocsarakban próbált elrejtőzni.
1699-ben, a török végleges kivonulása után a bécsi udvar Kenderest újszerzeményi területnek tekintette, és földesurainak újra igazolni kellett jogaikat. A birtokrendezést azonban megakadályozta az időközben kitört Rákóczi-szabadságharc. A falu a kuruc csapatok egyik fő állomáshelye lett, ugyanis a fallal körülvett templom jól védhető helynek látszott. Az 1704. június 24-i, Karcag–Madaras elleni rác (szerb) támadást Kenderes és Kunhegyes irányából visszaverték a kuruc csapatok, de a következő év májusában a község és a templom elpusztult. A lakosok egy része a templomba menekült, s a rácok rájuk gyújtották az épületet. Öregek, nők, gyermekek égtek benn a rettenetes tűzben. A szerb csapatok elvitték Belgrád környékére a község legrégibb harangját is. Kormos László szerint a rác támadás alkalmával pusztult el véglegesen Kakat és Bánhalma. A kenderesiek egy része Szoboszlóra menekült, más részük a környező mocsarakban húzódott meg. Később egy kuruc kapitány, Szűcs János visszatért a faluba, és a templom megmaradt tornyát vigyázópontnak használta. Itt bujdosott megmaradt vitézeivel még a szatmári békekötés után is.
A település kontinuitását illetően megoszlanak a vélemények. A régebbi történeti munkák úgy tudják, hogy a község 1704 és 1728 között lakatlan puszta, és 1711-ben mint pusztát harminc forint taxára értékelték. 1726-ban is pusztaként szerepel Bánhalmával és Kakattal együtt. Ekkor Bánhalmán a Királyi Kincstár és Almási Ferenc, Kakaton Borbély Mihály, Kenderesen gróf Kohári és Orczy István a birtokos. Kormos László szerint viszont néhány család folyamatosan Kenderesen élt, a földesurak birtokba jutását pedig 1718-ig éppen az említett Szűcs János és emberei akadályozták meg. Soós Imre levéltár-igazgató és Szabó László muzeológus azon a véleményen van, hogy 1711-ben Heves megye közgyűlése lakott helynek tekintette, mivel Gyöngyös és Pata után erre a településre vetette ki a legnagyobb taxát, sőt kötelezte, hogy 1703-ig viszszamenőleg kiegyenlítetlen adó címén kétszáznegyven forintot fizessen.
Gróf Károlyi Sándor generális szatmári főispán 1723-ban a Bosnyák családdal való rokonsága révén nyújtja be igényét településünk kétharmadának birtokrészére. Egyesíti kenderesi és bánhalmi birtokrészeit, majd Kakatot is hozzákapcsolja, s birtokára kuriális nemeseket hív. Károlyi egy kuriális nemesnek, Hodosy Jánosnak adta zálogba 1727 nyarán Kenderes felét, egyben megbízta a község újratelepítésével. Ezt 1728. január 4-én Heves megye is jóváhagyta, és a következő évben Hodosy hívására beköltözött tizenöt kisnemes. Károlyi ténykedésével egyidejűleg a pálosok is bejelentik igényüket birtokukra, a határ egyharmadára. Ők Terbócs István nagykun kapitányt bízzák meg a birtokbavétellel és a telepítés lebonyolításával.
A Só út története
Bánhalma határában, az egykori „Só úton” haladva, a Kakat nevű vízfolyás hídja előtt, az út bal oldalán található egy kőoszlop: rajta elmosódott latin felirat és dombormű látható.
Története és ábrázolása az idők homályába vész, de érdemes felidézni, mire emlékeztet a kőalkotmány. Ez ugyanis egy emlékoszlop, kettős funkcióval, nemcsak az egykori hídépítők dicsőségét hirdeti, de védi az átutazókat is. Az elmosódott domborműben ugyanis Nepomuki Szent Jánost vélik felfedezni, aki a hidakon átkelők és az utazók védőszentje volt.
Kenderes-Bánhalma a 18–19. században az országos közlekedésben igen fontos szerepet töltött be. Itt vezetett át az Erdélytől Pestig tartó, úgynevezett „Só út”. Nemcsak a sófuvarozás, de a hadi szállítások és háború esetén a hadsereg felvonulása szempontjából is rendkívüli szereppel rendelkezett. A bánhalmi szakasz különösen fontosnak számított, mivel a Tisza árvizei a Kakat medrén lezúdulva, tavasszal és ősszel szinte járhatatlanná tették az egész vidéket. Az egykori út nem követi a mai út nyomvonalát, nem fordult el Kunhegyes irányába – mint mai utóda – hanem nyílegyenesen haladt tovább a ma már magánterületnek számító egykori Közép-tiszai Állami Gazdaság területén. A Rákóczi–szabadságharc után a Magyar Kamara Fortunato di Prati olasz mérnököt bízta meg az újra használatba vett „Só út” jelentősebb átkelőhelyeinek kiépítésével. Prati a kisebb fahidakat kőhidakkal helyettesítette, a legnagyobbat pedig a háromnyílású, 38 méter hosszú átjárót 1723-ban Bánhalmánál építette meg.
A kenderesi jobbágyokat ebben az időben nemcsak a Kakat-meder tisztítása, hanem a sószállítás kötelezettsége is terhelte. Az Erdélyből szárazföldön érkezett kősótömbök egy részét szekerekre rakták, és továbbszállították Szolnok felé. Némi vigaszt jelentett számukra, hogy a sótömbökből út közben néhány darabot eladtak.
Fotó: Beküldött fotó
Ráadásul az 1720-as évek végén Kenderes és Bánhalma betelepítése kapcsán viszály alakult ki a Károlyi-rész kisnemesei és a pálosok által letelepített jobbágyok között. Előfordult, hogy a makkoltatásból hazatérő disznókondát a kisnemesek egyszerűen behajtották a portájukra. Visszahajtani nem lehetett, mert abban az időben a nemesi portára nem lehetett belépni.
A kialakult feszült viszony kedvezőtlenül hatott a „Só úton” közlekedők biztonságára is. Békés viszonyokat csak 1736-ra sikerült teremteni. A környező vidék népe ekkor közös erővel gyalog és szekérrobottal a Kakat-híd bánhalmi oldalán díszes emlékoszlopot állított.
A különleges kődarab évszázadok óta dacol az idővel az út mentén.
Fotó: Google maps
A felső tábla kőlapjára latin feliratot véstek, amely magyarul így hangzik:
„VI. Károly császár, Spanyolország, Magyarország, Csehország királya, Ausztria hadura hű magyar népe javára ezt a gyakran járhatatlan utat biztossá és könnyen járhatóvá tenni parancsolta, Franz Dietrichstein grófját a császári kamaránál megbízva az Úr 1736. esztendejében.”
Az oszlop alsó kőtáblájára domborművet helyeztek. A Kakat kőhídja nem bizonyult időtálló alkotásnak, mivel 1739-ben a levonuló jeges ár elpusztította, csupán az emlékoszlopot hagyva meg az utókornak.
A Kakat Csatorna története
Miről mesél a Kakat-híd emlékoszlopa?
Kenderes-Bánhalma határában a Kakat-ér hajdani medre előtt, a Kunhegyesre vezető országút bal oldalán egy fehérre meszelt téglaoszlop áll. Az út felőli oldalát dombormű fedi, mely két részre tagolódik. Felső részén eléggé elmosódott a latin nyelvű felirat, alul a XVIII. században a Kakaton épült kőhíd ábrázolasa látható. Ez az emlékoszlop a hajdani Sóút egykevéssé ismert hagyatéka.
1989-ben volt 250 éve, hogy a Kakaton levonuló jeges árhullám elpusztította a bánhalmi kőhidat.
A Nagykunság vízrajzi képe az elmúlt másfél évszázad szabalyozásai során rendkívül sokat változott. A XVIII. századi térképeket vizsgálva olyan tájegység tárul elénk, ahol a terület nagy részét erek, mocsarak borítják, akadályozva a települések közti közlekedést. A Nagykunság területét főleg a Tisza-balparti fattyúágai árasztották el. A Tiszadada-Tiszadob térségének fokaiból és a Hortobágy puszta vadvizeiből táplálkozó Hortobágy folyó a Sárrétbe és a Karcag-Kisúiszállás közötti, Kara János1 nevű mocsárba torkollott. A szalók-tasko-„iblözet fokai között találjuk a vicfék legismertebb vízfolyását, a Mirhót, mely a kunságot végigsöprő árvizei révén vált hírhedtté. A fokon kitörő vizek a Gyolcsi-lapos nas nádasaiba ömlöttek, majd az annak közepén levő, Gyolcs-tisztása nevű tavon és egy mesterséges csatornán keresztüljutottak Kunhegyestől ÉNy-ra, a Kakat medrébe. A Kakat – egykori Tisza-ág – völgyét a Tisza árvizei tartották fenn hosszú évszázadokon keresztül.
Jellemző, hogy a folyó árvízi medre elérte a 90 öl (170 m) szélességet.
A Tisza árvizei a Kakat medrén jutottak el Kunhegyes, Kenderes, Kisújszállás, Karcag határába és a Kara János-mocsár 6-7 km széles nádasaiban terültek szét. A Kakat ma már eliszaposodott, jelentéktelen vízfolyás, a régmúlt időkben azonban komoly természeti akadályt jeentett. Már a XVIII. század első felétol megépítették (illetve újjáépítették) a Sóútnak a Nagykunságon átvezető szakaszát. Ez a terület nem volt közömbös összbirodalmi érdekből sem, forgalma közlekedési, gazdasági, hadi és kereskedelmi szempontból egyaránt jelentős volt.
A másfél évszázados török hódoltság és a Rákóczi-szabadságharc után III. (VI.) Károly volt az első uralkodó, aki ténylegesen Magyarország és Erdély ura lett. Magyarország bekapcsolódott az európai fejlődes útjába. A béke éveiben gazdasági és szellemi téren pótolhatta lemaradását. Az intézmények közül az egyik legfontosabb a sóregálék egész országra kiterjedő hálózata. A sójövedelem az európai államok háztartásában régóta a legbiztosabb, legállandóbb bevételi forrás. A só mint életszükségleti cikk, a sóbányával rendelkező vidékek meggazdagodását idézte elő. A kibányászott terméket vízi és szárazföldi utakon egyaránt szállították. A legfontosabb sóbányával rendelkező Erdélyből a szárazföldi út Déda, Margita, Székelyhíd, Léka, Pályi, Sárána, Szoboszló, Nádudvar, Madaras, Bánhalma, Fegyvernek, Szentmiklós, Szolnok, Abony, Monor és Üllő érintésével vezetett Pestre.
A Sóút jelentősebb átkelőhelyeinek kiépítése Fortunato di Prati nevéhez fűződik, akit 1715-ben neveztek ki budai kamarai mernöknek. Tevékenységét Budán kezdte, majd 1720-ban a kamara utasítására kezdte meg a szolnoki Tisza-níd valamint a Kakat-ér és a Büdös-ér felett átvezető fahidak tanulmányozását. Prati a közérdekű só- és hadiszállítások zökkenőmentes lebonyolítása érdekében a kisebb fahidakat kőből építettekkel helyettesítette. Az utóbbiakból az alföldi részen három híd állott a Sóút vonalán. A szolnoki Tisza-híd megépítését elsőrangú feladatának tekintette, ennek tervei már 1721 őszén elkészültek, és az építkezést egy év múlva be is fejezték. A Kakat és a Büdös-ér felett a szolnoki sóhivatal 1715-ben fahidakat építtetett. A faanyag gyors elkorhadása bizonytalanná tette a rajta átvonuló szállítmányokat. 1723-ban Prati mindkét hidat kőből építtette, melyek tervezésénél és építésénél a kamara utasítására figyelembe vette Rosenfeld hadmérnök százados véleményét. 3
A Büdös-ér hídját egyetlen 2 öl 3 láb (4,71 m) nyílású ív alkotta. A legmagasabb vízszint vonaláig faragott kővel falazták be és mindkét old?lon összekapcsolt kolapokkal fedték. A híd szélessége 2 1/2 öl (4,7 m). Jelentősebb alkotás a Bánhalmánál épült Kakat-híd, mely az egykorú leirás és a hídnál emelt emlékoszlop domborműve alapján egyértelműen megállapítható, hogy háromnyílású kőhíd volt. Faragott kövekből épült, melyen csiga rajza és latin felirat látnató. A források a híd szabad nyílásainak teljes hosszát 20 ölben jelölik meg. így ha a három nyílás egyenlő szélességű, egy nyílás szélessége 6,6 öl (12,5 m), ami abban az időben
elég tekintélyes méret.
Mindhárom híd, mint fontos objektum, katonai ellenőrzés alatt állott. 1722-ben a debreceniek elpanaszolják, hogy a kakati és a büdös-éri vámos fizetésre kötelezte őket. A két hidat a szolnoki sóhivatal tartotta fenn. A hidak őrzésére Szolnokról küldtek ki katonaságot, akiket havonként váltottak és a szolnokiaknak kellett őket ingyen oda- és visszafuvarozni.
1724-ben a szolnokiak sérelmezték, hogy a kakati híd őrzésére menő szolnok várbeli katonákat minden 15 naponként kötelesek fuvarozni. 1749-1752 között a szolnoki hídnál szedett vámot a kakati hídéval együtt említik.
A Rákóczi-szabadságharc leverése után hosszan elhúzódtak Kenderes és Bánhalma körül a birtokharcok. A Károlyiak, pálosrendiek, valamint a kisnemesek és a jobbágyok közti viszályok kedvezőtlenül hatottak a Sóúton való közlekedés biztonságára. Békés viszonyokat csak 1736-ra sikerült teremteni. A környező vidék népe ekkor hálából közös erővel (szekeres és gyalogrobottal) felállította a híd bánhalmi oldalán a kakati emlékoszlopot. A felső tábla kőlapjára latin feliratot véstek,6 melynek magyar fordítása:
V/. Károly császár Spanyolország, Magyarország, Csehország királya, Ausztria hadura hű magyar népe javára ezt a gyakran járhatatlan utat biztossá és könnyen járhatóvá tenni parancsolta Franz Dietrichstein grófját a császári kamaránál megbízva az Ur 1736. esztendejében.
Az alsó kőtáblán a híd és a rajta őrt álló katonák domborműves ábrázolása látható.
A kakati kőhidat 1739-ben a levonuló árvíz elpusztította. Egyes kődarabokat a víz 50 öl (94 m) távolságra sodort. Mi okozhatta ennek a nagyszerű építménynek a pusztulását? Sigmund v. Hubert mérnök 1764-es jelentésében írja, hogy a híd 4 öl (7,5 m) széles, tömör töltésekhez csatlakozott. A töltések és a híd együtt szinte felduzzasztottá a Kakat vizét, melynek átengedésére a három nyílás már kevésnek bizonyult. A nagynyomású víznek a pillérek nem tudtak ellenállni, az ejgész híd összeomlott. A töltéseket viszont a károsodás nem érte.
A fontos Sóúton a közlekedés nem állhatott meg, ezért a kőhíd helyébe fahidat építettek, a töltést egy helyen átvágták és ide is hidat építettek. A Bücfös-ér kőhídja még 1764-ben is állt.
A Mirhó-fok 1761 -es elzárása jórészt mentesítette az árvizektől a Nagykunság területét. A Kakat-ér egyre jelentéktelenebb patakká zsugorodott. Hídra azonban még sokáig szükség volt. Báró Wesselényi Zsuzsanna, amikor 1786-ban Erdélyből Kufstein várában raboskodó bátyja látogatására indult, a Nagykunságon és Szolnokon haladt keresztül. A szemtanú hitelességével írja le naplójában a Kakat folyását Bánhalmánál: „A Kakad vizén keresztül nagy gátlás és híd van. Kunhegyes és Fegyvernek puszta a két felül, mint két nagy tó úgy áll a Kakad vize, s a híd végén van egy kőoszlop, s reámetszve Carolus VI-tus neve, azaz nogy maga csináltatta azon töltést és hidat.
A XIX. század második felében Pesty Frigyes helynévtárában 1864-ben szintén említi a hidat és az emlékoszlopot: „Még 30 évvel ezelőtt itt volt a posta. Az ott keresztül folyó Kakat partján egy csárda áll, melynek gerendáján 1663 van vésve. A hajdani falu templom romjai, még ezelőtt 10 évvel láthatók voltak. Nem messze ide egy négyszeg kőalkotmány látható, mely hajdan a vámszedési jogot jelölte, e mellett van a Bánhalmi hía, a Kakat medrén, mely hajdan vámszedési joggal bírt. A Kakat medre kiszáradva, most benne a legszebb növényzet díszlik. A híd országutat vágván keresztül, annak feltartásáról már most a község, részint a megye gondoskodik. A Kakatban az 1860 évig még nagy víz volt…”” Kiegészítésül annyit tegyünk hozzá Pesty leírásához, hogy a „négyszeg koalkotmány” (az emlékoszlop) nem vámszedési jogot jelölt, hanem hasonló emlékmű, mint a 3-as főút mentén Miskolc előtt, vagy a tokaji híd rakamazi oldalán elhelyezett kőoszlopok.10
A Kakaton 1876-ban újból fahidat építettek. Ennek nyílása azonban mindössze 5 m volt.11 Napjainkban egy beton áteresztő vezeti a Kakat elmocsarasodott vizét a Bánhalma-Kunhegyest összekötő út alatt. Az emlékoszlopot a Kenderesi Községi Tanács 1981-ben állította nelyre.
A Kakat medrénél álló építmény hazánk egyik legrégibb közúti emlékoszlopa, megérdemelné a műemlékké nyilvánítást és az út mellett egy tájékoztató tábla elhelyezését.
(Forrás:Honismeret – Szikszai Mihály Fotók:Barabás János Barna)
– Bánhalmán a magyar korona is áthaladt, de nem minden kaland nélkül. 1849. január 4-én vagy 5-én, amikor a kormány menekült Debrecenbe, Kossuth Lajosék a sóúton érkeztek ide. A magyar koronát szállító szekér megcsúszott és beborult az árokba. Nagy volt a riadalom, a kocsis nagybajuszú Pozsgán Elek volt. Amikor felállították a kocsit a jeges pocsolyából kiderült, a korona nem sérült meg. A szekérkaraván a bánhalmi csárdánál éjszakára megpihent, s Kossuthék innen indultak másnap Debrecen felé.
(Forrás: Szoljon.hu)
Bánhalmai Kastélyhotel
A nagyváros zajától távol, Szolnok és Tiszafüred között félúton csendes ligetes erdők és színes madárvilágtól hangos nádasok ölelésében bújik meg Kenderes határában Bánhalmán, egy a boldog békeidőket idéző kastély, aminek sorsa az elmúlt évszázad hányattatásai után ismét jóra fordult, és immár régi pompájában várja az ide látogató vendéget, elé tárva a századforduló áhított romantikáját és végtelennek tűnő nyugalmát.
A vidéki nemesség emlékeinek megmentése hívta életre a Bánhalma Kastély Hotelt, ami szerencsésen a teljes megsemmisülés felé vezető út utolsó órájában karolta fel ezt a csodálatos épület együttest és végül több éven át tartó munka gyümölcseként végre megnyitja kapuit a kikapcsolódásra és pihenésre vágyók előtt.(forrás és képek a kastélyhotel honlapjáról)
A kastélyhotel honlapja itt érhető el:http://www.banhalmakastely.hu/
Nemes-Piret-Bihain kastély (Kenderes-Bánhalma)
v, 10/21/2012 – 21:49 — Károly Nóra
A bánhalmai kastély magját hídvégi és oltszemi gróf Nemes János építtette 1900 körül. A kápolna vasrácsán az 1901-es évszám és az NJ monogram napjainkban is látható. A századfordulón emelt épület egyszerű kialakítású, historizáló stílusjegyekkel épült. Gazdag, neobarokk architektúráját a pár évvel később végrehajtott átalakítás során nyerte el. A kúria özvegy Nemes Jánosné körösszeghi és adorjáni Csáky Natália grófnő 1940-ben bekövetkezett halála után, lánya Anna és férje, báró Piret de Bihain István huszárfőhadnagy tulajdonába került. Az államosítást követően az épületben kultúrházat és mozit alakítottak ki, valamint a Bánhalmi Állami Gazdaság irodái kaptak helyet benne. Általános iskola és egy jegyzői kirendeltség is működött a kúria falai között. Később az egész épület a Közép-tiszai Állami Gazdaság kezelésébe került. 1994-től a Közép-tiszai Mezőgazdasági Zrt. tulajdonát képezi az egykori rezidencia.
A szabadon álló, földszintes épület összetett alaprajzú. A kastélyt manzárdtető fedi. Homlokzatait gazdag historizáló architektúra borítja. Az épület sarkait sávozott lizénák díszítik. A kastély oromzatát díszítő családi címert a 2. világháború után leverték, amely azonban még sem pusztult el. 2002-ben átszállították a tomajmonostori Nemes-kastélyhoz. Főhomlokzata 5+1+A+(1+1+1+1+1)+3+1 nyílásritmusú. Középen enyhe rizalit lép ki a fal síkjából. Volutás és füzérdíszes fejezetű pilaszterekkel tagolt ablakai felett egyenes szemöldökpárkányok húzódnak. A rizalitot törtívű neobarokk oromzat zárja le, amelynek sarkait copf kővázák díszítik. Az oldalrizalitokon nyíló ablakokat szintén volutás és füzérdíszes fejezetű pilaszterek tagolják. Az oldalrizalitok felett szintén copf stílusú vázakkal díszített neobarokk oromzatokat alakítottak ki. A bal oldali oldalhomlokzat (1+1)+1+A+4+A nyílásritmusú. A bal szélén a szárnyat lezáró egyemeletes pavilon áll. Ennek jobb szélén megmaradt egy szőlőleveles vasdísz. Az oldalhomlokzat jobb szélén rizalit lép ki a fal síkjából, amelyen falsíkba simuló tornác húzódik. A tornácot a széleken egy-egy pillér, középen két oszlop tarja. A rizalit felett törtívű oromzat látható kővázákkal. A jobb oldali oldalhomlokzat hét tengelyes. A jobb szélén emelkedő pavilon emeletén két ablak nyílik. A hátsó homlokzaton és a jobb oldali szárny belső oldalán díszes öntöttvas oszlopok által tartott tornác található hat, illetve három oszloppal. A hátsó homlokzat 2+A+1+A+3 tengelyű. A főszárny egykor kéttraktusos elrendezésű volt. A helyiségek egymásból nyíltak. A bal oldali szárny végén lévő pavilonban egykor kápolna volt. Eredetileg télikert is volt az épületben.
Fenyves Otthon
Intézményünk Jász-Nagykun-Szolnok Megyében található. Alapfeladatát tekintve 18. életévet betöltött fogyatékkal élő személyek bentlakásos ápoló-gondozó otthona, ahol középsúlyos és súlyos értelmi és halmozottan sérült ellátottak ápolását és gondozását végezzük.
Az intézménynek helyt adó épület egy grófi család kúriájaként működött, hajdani tulajdonosa Magyari-Kossa István volt.
1949-ben ebben a kastélyépületben alakította ki a Szolnok Megyei Tanács VB egészségügyi osztálya a mai otthon elődjét, melybe a társadalmi támogatásra szoruló öregek, betegek, hajlék nélküli emberek költöztek be. Jelenleg is őrizzük azt a régi törzskönyvet, melybe az első hivatalos bejegyzés 1949. június 10.
Hamar benépesült az épület, rövid idő alatt 50 lakója lett, egy teljesen heterogén összetételű embercsoportnak adott otthont, köztük már pszichiátriai betegek is voltak.
1962-ben már 65 főt gondoztak, majd elindult egy betegcsere program. Az épület elmebetegeket ápoló otthon lett.
1981-től a Fenyves otthon szakosított intézményként a nem foglalkoztatható, 18. életévet betöltött, súlyos és középsúlyos értelmi fogyatékosok otthonává vált.
1998-2000. között címzett állami támogatásból valósult meg az intézmény felújítása, bővítése. Örömmel vették birtokukba a lakók a szép, új, korszerű épületet, amely 71 férőhelyről 91 férőhelyre bővült. Az átfogó rekonstrukció keretében felújított épületegyüttesben 2-3-4 ágyas, hangulatosan berendezett szobák, tágas közösségi terek, többféle elfoglaltságnak helyet adó foglalkoztató szobák biztosítanak korszerű körülményeket az ellátottak számára.
A Fenyves Otthon 91 férőhelyen 18. életévet betöltött, súlyos és középsúlyos értelmi fogyatékos, valamint értelmi és más fogyatékosságban szenvedő, állandó és folyamatos ápolást igénylő személyek számára nyújt ápoló-gondozó otthoni ellátást.
Az intézmény részeként működő fejlesztő központ lehetőséget nyújt az arra alkalmas ellátottak számára az önálló életvitelhez szükséges ismeretek elsajátításához és képességeik fokozott fejlesztéséhez. Az intézmény teljeskörű akadálymentességét 2 lift biztosítja. Az intézmény nagy figyelmet fordít a mentális gondozásra, a szabadidő hasznos eltöltésére
(forrás:Fenyves Otthon Honlapja:http://fenyvesotthon.hu/)
50 évesek a bánhalmi beton silótornyok
A 472 férőhelyes tehenészeti telep beruházásához kapcsolódóan, idén ötven éve épültek fel a beton silótornyok Bánhalmán.
Az angol mintára egyedi tervezés alapján készült tornyokat a Középtiszai Állami Gazdaság saját brigádja húzta fel mindössze tizenegy műszak alatt, csúszózsalus technológiával.
A tornyokat egyes gazdasági dolgozók visszaemlékezései szerint „pokoli tornyok” becenéven is illeték, utalva a korszak népszerű amerikai filmjére. Az öt egyenként 1200 köbméteres toronysiló a kor szellemének megfelelően egyenként eltérő színű festést kapott. A tornyok rendkívül impozáns látványt nyújtottak az akkor még széles Kakat-ér partja felől, hiszen a tehenészeti telep és a vízpart között még nem álltak ott a nyárfák.
A jellegzetes, színes tornyok hamarosan a falu egyik jelképévé váltak, még újságcikkben is hivatkoztak rájuk.
Később a tornyokat egyforma zöld színűre festették, azonban megőrzésre és helyi védelemre méltóak, egyedi jellegük miatt valamint azért, mert a bánhalmi emberek építették őket.
Maga a 472 férőhelyes szakosított tehenészeti telep 1970 és 1972 között épült fel Bánhalmán, a Kakat-ér közelében. A beruházás eredetileg 4,3 hektáron valósult meg (a támfalas silótárolók nem képezték a projekt részét, illetve ekkor még működött a szomszédos kacsatelep is). A beépített terület nagysága összesen 13153 négyzetméter volt.
A tehénállományt egy nagy ÉK-i tájolású tömbépületben helyezték el. Ebben a tömbépületben kapott helyet, az úgynevezett fejrészben, a két halszálkás fejőállás, elővárakozóval, a központi tejház, az ellető helyiség négy ellető állással, a 24 férőhelyes profilaktórium és a kis tejház, valamint a kiszolgálóhelyiségek. A fejőállásokban az ELFA Elsterwerda M632 típusú fejőberendezést használták.
A hatalmas központi istállóban a fejős és szárazonálló teheneket zárt-kötött tartású rendszerben rövidállásokban helyezték el, nyolc sorban, soronként 48 férőhelyen. A 9. és 10. sor elkülönített légtérrel 2×44, azaz 88 férőhelyes volt, ez a két sor képezte az involúciós istállórészt. Az épület fejrészénél kaptak helyet a kisméretű abraktároló silótornyok. A borjak számára egy kétszáz férőhelyes, a tömbépülettel párhuzamos istállót építettek, ahol félig zárt, kötetlen rendszerben nevelték őket.
A telep részét képezte még a szociális épület, kerékpártároló, aggregátorház, karámok, és a bekötőúton a hídmérlegház.
A bánhalmai 472 férőhelyes szakosított tehenészeti telepet tartották megépülésekor az ország legmodernebb tehenészeti telepének. A Gazdaság vezetői úgy számoltak, hogy a beruházás öt év alatt térül meg.
A telepről 1974-ben Patkós István és Dávidházy Gábor:
Zárt, kötött tartású, tömbösített tehenészeti telep, fejőházi fejéssel, Középtiszai Állami Gazdaság címmel tanulmánykötet írt, mely hatszáz példányban jelent meg.
Az épülő 472-es telepet és a toronysilókat is megtekintette Fehér Lajos, a Magyar Népköztársaság miniszterelnökhelyettese, aki 1971. június tizedikén Bánhalmára látogatott.
Fehér Lajosnak ez volt a harmadik látogatása a Középtiszai Állami Gazdaságban, így jó helyismerettel rendelkezett.
A korabeli tudósítások szerint a miniszterelnök-helyettes igen megörült a silótornyokat látva.
„Hihetetlen!” –mondta. „Hiszen két évig szokott az ilyesmi tartani nálunk.” – ezzel utalva arra, hogy rekordidő alatt húzták fel a betonmonstrumokat a Gazdaság dolgozói.
Később Polyák István igazgató kalauzolásával a halastavakat tekintette meg a miniszterelnök-helyettes.
Forrás: Városi Krónika 2021. Június
Imaház
A kenderesi önkormányzat is csatlakozott Kisújszállás, Berekfürdő és Túrkeve mellett konzorciumi partnerként Kunmadaras önkormányzatához egy pályázatban. Annak elsődleges célja a nagykunsági települések turizmusának erősítése.
– Még az előző kenderesi önkormányzat nyert pályázaton a 47 milliós beruházásra 29,4 millió forintot, amelyet az Egri Főegyházmegye 15 millió, az önkormányzat 3 millió forinttal egészített ki – sorolja az előzményeket Bogdán Péter, a település új polgármestere.
– A telek az önkormányzaté, az imaház tulajdonosa pedig a Kenderesi Római Katolikus Plébánia . A városvezető elmondta, kedvező az imaház fogadtatása, a bánhalmi hívő emberek eddig Kunhegyesre vagy Kenderesre jártak át templomba. Arra is törekednek, hogy a megyére jellemző műemlékekre, építészeti örökségekre alapozva egy korszerű infrastruktúrájú és magas minőségi színvonalú turisztikai attrakció létrehozása valósuljon meg.
Az épület nemcsak a hitélet gyakorlására szolgál majd, hanem közösségi célokra is. A 90 négyzetméter hasznos alapterületű imaháznak már van harangja, a gyöngyösi Felsővárosi Szent Bertalan Plébániától kapták ajándékba, amit decemberben el is hoztak Kenderesre. Mivel Bánhalmán jelenleg nincs temetkezési lehetőség, az önkormányzat keresi a lehetőségét egy új temető kijelölésének is.
Az itt élők figyelemmel kísérik az építkezést.
– Ha megyek a kisboltba vásárolni, vagy Kenderesre utazom be a busszal, mindig megnézem, hol tart az építkezés – mondja a 82 éves Maróti Jánosné. – Már 1961 óta lakom itt, örülök, hogy fejlődik a település. Ha elkészül az imaház, helyben tudunk misére járni – véli Irénke néni.
Dr. Török József állatorvos csak nagyszülei révén kötődik Bánhalmához.
– A visszaemlékezéseikből tudom, hogy Bánhalmán már a középkorban is állt templom. A 20. század első felében a kastélyban található kápolnába jártak misére a bánhalmi lakosok is, nemcsak a grófi család tagjai. A helyi gyerekek ministráltak, így nagypapám, Kiss Gyula is. Így volt ez még a II. világháború utáni években is, akkor Béres János kunhegyesi római katolikus pap járt ki Bánhalmára misézni, egészen a Bánhalmi Állami Gazdaság alapításáig. Amikor is a gazdaság igazgatója azt mondta: „A csuhást többet nem akarom itt meglátni!”
— Ekkor a kastélyban található kápolnát bezárták, a kegytárgyakat, berendezési tárgyakat elszállították. A Bánhalma területén álló egyházi emlékek közül csak a postánál álló feszület vészelte át a szocializmus évtizedeit (ma a kunhegyesi templom udvarán áll, helyére 1996-ban állították a ma is látható keresztet).
– A grófi uradalomban álló Szűz Mária-szobor és a Sóút menti egykori temetőben álló feszület nem maradt fenn – sorolja dr. Török József, aki szerint a nagymamája mindig is szerette volna, ha Bánhalmán lett volna templom, hogy idősen is helyben járhasson szentmisére.
(Forrás: Szóljon.hu, fotók:Csáthy Zoltán, Szatlócki Sollutions Kft.)
Bánhalmai Téli Esték 1987.
— Mi is „repülni” szerettünk volna, olyan lelkesen fogtunk a munkához — mesélte Kántor Józsefné, a klub vezetője. — Ha mindenki összejön harmincötén, vagyunk, de most a nagy hideg miatt kevesen merészkednek ki a szobából. Falun a szél is metszőbb.
— Én még az idén szinte ki se mozdultam otthonról
— mondta Zabolai Imréné.
— Ide mindig eljövök, mert jó a társaság, a hangulat. Énekelünk, /verseket mondunk, összeállítjuk a programunkat néhány hétre élőidé,) meg beszéljük a terveket, s beírjuk a naplóba.
Vaskos füzetben sorakoznak a gondosan irt beszámolók, fényképek, újságkivágások. Amíg lapozgattam, sorra érkeztek az asszonyok a terembe. Az asztalokon színes térítők, amelyeket ők maguk hímeztek, a sarokban üde zöld, ápolt növények.
— Attól félek, hogy lassan elöregszik a társaságunk
— mondta Kota Károlyné, aki mint alapítótag, a legrégebben jár ide. — Kevés a fiatal, talán nekik más az ízlésük… A családokból inkább a nagymamák jönnek, s a gazdaság idősebb dolgozói. Pedig mozgalmas az életünk, mint egy meleg
szívű, nagy családé! Tavaly orvosokat, színészeket, költőket láttunk vendégül: Huh Istvánnal, Soós Zoltánnal is beszélgettünk.
— Több napos kirándulásokat szerveztünk — szólt közbe Kántor Józsefné. — Sőt, tavaly jártunk először külföldön közösen. Három napot töltöttünk Csehszlovákiában ! Irodalmi összeállításokat készítettünk ünnepélyes alkalmakra, s felléptünk már Kenderesen, Taskonyban is. Kézimunka kiállításainkra büszkék vagyunk. A hímzés, a kötés, a horgolás állandó „házi feladat”, a saját munkáinkból évente kétszer rendezünk kiállítást. Négy éve Budapestre is elhívtak bennünket vele, a Munkásmozgalmi Múzeumba.
Közben betoppant Czudar Tibor, a művelődési ház igazgatója, és Apostol Imre, aki nyugdíjas, de ötleteit, véleményét mindig szívesen fogadják. A gazdaság igazgatója, a nagyüzem párttitkára és az autóbuszvezető mellett ők a nőklub tiszteletbeli férfi tagjai. Kezdődhetett a januári-februári tervek megbeszélése, összeállítása.
— Betegeink vannak-e? A héten meg kell látogatni őket. Két hét múlva a körzeti orvosunk vállalta, hogy tart előadást. Január végén pótszilveszter lesz. Ha marad ez a hagy hó, szánkóval megyünk … A jövő hétre tervezett teadélutánt halasszuk el későbbre az idő miatt — sorolta máris a klubvezető. — Tavasszal, ha kinyílik az idő, megint vállalhatunk pénzért meszelést. Hová menjünk kirándulni?
— A Nyírségbe — javasolta Kota Károlyné. — Nőnapkor pedig felmehetnénk Pestre busszal: moziba, színházba.
— Jó ötlet! — helyeselt Czudar Tibor. — Ezt már el is kezdjük szervezni.
— Látja, így készülnek a programjaink — vont félre Apostol Imre. — Mindenkit erős szálak fűznek ehhez a kis közösséghez. Színvonalas műsorokat készítünk, és a munkából mindenki kiveszi a részét, elmondja a véleményét. Ez elsősorban nekünk nagy élmény, de ha mások is látják példánkat, bárkinek az lehet.
— körmendi — Fotó: Mészáros
Lajos Vilmos Őrgróf
1691 szeptemberében, Bánhalmán táborozott Badeni Lajos őrgróf a Nagyvárad visszafoglalására vonuló seregével. Teljes nevén Lajos Vilmos badeni őrgróf (1655-1707), a korszak elismert hadvezére volt, a Habsburg császári udvar a „A Birodalom védőpajzsa” (Schild des Reichs) jelzővel is illette.
Miután 1691. augusztus 19-én a szalánkeméni csatában élete győzelmét aratta a török seregek felett (a csatában elesett Köprülü Musztafa török nagyvezír is), csapataival Nagyvárad visszafoglalására indult.
Bánhalma melletti hadi táborában szeptember 30-án keltezett, a császárhoz címzett levele igen fontos történeti forrás, a melléklet ugyanis pontos betekintést nyújt egy korabeli sereg hadrendjébe, ez adja kiemelkedő forrásértékét.
A levélben leírja seregei útját.
Szeptember 27-én érték el a Tiszát, de a mocsaras területen, úttalan utakon rendkívül körülményesen tudtak csak haladni, különösen a lövegek és a lőporos hordók szállítása volt nehézkes. A mocsaras terület és az időjárás viszontagságai miatt sok katonája megbetegedett, akiket hátra kellett küldenie. Bánhalmán néhány napos pihenőt
terveznek tartani, amíg megérkezik Pater Gabriel az ostromhoz szükséges gyújtóbombákkal. A sereg
utánpótlását a Szolnokon létesített raktárból tervezik biztosítani.
Hangsúlyozza, hogy a rablások, fosztogatások megakadályozására és a katonai fegyelem fenntartására szigorú intézkedéseket kellett tennie.
A Bánhalma melletti hadi táborában írt leveléhez mellékelt egy részletes listát is a csapatai feltöltöttségéről.
Badeni Lajos őrgróf végül 1691. október 12-én érkezett meg csapataival Nagyvárad alá.
Forrás: Dr. Török József
Halastavak
1961 októberében már gőzerővel folytak a bánhalmi halastavak építési munkálatai
A Népszabadság is beszámolt a munkálatokról, igaz elírták a Gazdaság nevét, az ugyanis hivatalosan Középtiszai Állami Gazdaság volt.
Több évig tartott mire a halastórendszerek elkészültek, ez idő alatt több tudósítás született a témában.
Forrás: Dr. Török József
